udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
51
találat
lapozás: 1-30 | 31-51
Névmutató:
Bonaparte, Napoleon
2000. február 2.
Ion Caramitru művelődési miniszter jan. 21-i hatállyal felmentette tisztségéből a marosvásárhelyi Nemzeti Színház ügyvezető igazgatóját, Kárp György színművészt. Az indoklás: felmentik azokat az ügyvezető igazgatókat, színidirektorokat, akik kinevezés és nem versenyvizsga alapján töltik be jelenleg tisztségüket. Azonban a felmentés egyelőre csak a vásárhelyi Nemzetihez érkezett, holott más társulatoknál is töltenek be kinevezés révén vezető tisztségeket. A magyar tagozaton vannak fiatal színészek, akik nehezen viselték el őt, mert keményen bírálta magatartásukat. Kárp György és Béres András közt is vannak nézetkülönbségek, az RMDSZ vezetőségében sem kedvelik Kárp Györgyöt. - Február 15-re meghirdették a versenyvizsgát az ügyvezető igazgatói állásra. - Kárp György elmondta, hogy áldatlan állapotok vannak mindkét társulatnál. A magyar tagozaton a fiatal színészekkel van baj, kifogásolta a fiatalok pontatlanságát és az örökös alkoholmámort. Folytatják azt a léha életmódot, amit megszoktak a főiskolán. - Azt is beszélik, hogy Kárp György a román tagozatot favorizálta a költségvetés elosztásánál. Kárp elismerte, hogy a Liviu Rebreanu tagozat többet költött a költségvetésből, mint a Tompa Miklós Társulat, ezt azzal indokolta, hogy a magyar tagozatnak csak annyira volt igénye. /Lokodi Imre: (Z)űr a színházban, avagy mit mondott Napóleon? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 2./2002. október 12.
Emléktáblát avattak Simonyi óbesternek Nagyváradon, a vártemplom tornya alatti átjáróban. A két testvérváros, Nagyvárad és Debrecen polgármestere, Petru Filip és Kósa Lajos leplezte le Simonyi óbester emléktábláját. Utána Tempfli József megyés püspök szentelte fel a táblát, majd rövid könyörgést mondott. Az emléktábla elhelyezését a Pro Patria Alapítvány kuratóriumának elnöke, Emődy Dániel kezdeményezte. Simonyi óbester a váradi várban teljesített szolgálatot katonáival 1817-1818-ban. A napóleoni háborúkban szerzett érdemeket, vitéz, vakmerő huszár volt, aki nem mindig tartotta magát a katonai fegyelemhez. Állítólag Váradon várjátékot is szervezett katonáival. Ennek közös felelevenítését javasolta a debreceni polgármester. /Simonyi óbester a várban. = Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 12./2004. március 5.
A történelem ismer olyan nagy embereket, akik kiváló képességeiknek köszönhetően jelentős tetteket vittek végbe, de bizonyos személyiségjegyeik folytán rossz útra tévedtek, hibákat követtek el, és így maguk és esetleg népük számára is szomorú következményekkel járó negatív szerepet játszottak, olvasható Fey László cikkében. Fenti állítására felhozta példának Napóleont és II. Rákóczi Györgyöt. Lelkesedtek Tőkés László bátorságáért, amikor elítélte a diktatúrát, a tervbe vett falurombolást, a kisebbségek üldözését. „Büszkék voltunk rá, hogy egy magyar ember lett a forradalom szikrája…” Azonban később kiderült, hogy nincs diplomáciai érzéke. „Tőkés László előítélettel viseltetik a román nép iránt.” – ítélkezett Fey László és elmagyarázta, hogy a célokat csak lépésről lépésre lehet megközelíteni. Tőkés László az elégedetlenkedő csoportnak, az RMDSZ radikális szárnyának lett az informális vezetője. Fey szerint ez a csoport nem elvekért harcol, hanem pozíciókért. Fey szerint „Tőkés László – akarva, nem akarva – a népe érdekei ellen fordult, politikusként és keresztyénként egyaránt elégtelenre vizsgázott, ő is tragikus hős.” /Fey László: Tragikus hősök. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 5./2005. május 24.
Dzsingisz kánhoz, Napóleonhoz, Hitlerhez és Sztálinhoz hasonló kegyetlen zsarnoknak nevezte Attila hun vezért a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SNS) május 23-án abban a nyilatkozatban, amelyben tiltakozott az ellen, hogy Csáky Pál szlovák miniszterelnök-helyettes a hétvégén egy csallóközi faluban, Csicsón beszédet mondott egy Attilát ábrázoló szobor leleplezésekor. A budapesti Frech Ottó és a csicsói Nagy Géza faszobrász japán kőrisfából faragott Attila-szobrát a Falvak Kultúrájáért Alapítvány adományozta a magyarok lakta Csicsónak, hogy ily módon megalapozza a faluban létesülő szoborparkot. /Röviden. = Krónika (Kolozsvár), máj. 24./2005. december 9.
Megnyílt a kolozsvári Tranzit Házban az immár hagyományossá vált karácsonyi könyvvásár. A Magyar Könyvklub standjánál olyan könyvek kaphatók melyeket jelen pillanatban csak a magyarországi katalógusból lehetne megrendelni. A könyvklub kétszázezredik szerencsés vásárlója a helyszínen vehette át rendelését. A könyvvásár legjobban Wass Albert regényei fogynak, de a vásárlók érdeklődnek Nyírő József és Benedek Elek művei iránt is. A Korunk (azaz a Komp-Press) standjánál az érdeklődők az Ariadné sorozatban megjelent Selyem Zsuzsa, Demény Péter, Keszeg Vilmos, Orbán Gyöngyi és Vallasek Júlia műveiből válogathatnak, de megtalálható az összes Korunkban megjelent József Attilával kapcsolatos írásokat magába foglaló kötet is. A Kriterion standjánál választék a közismert Téka sorozattól egészen 111 vers – Váradról, Vásárhelyről, illetve 101 vers a szerelemről antológiákig terjed. A Művelődés Kiadó bemutatta Csetri Elek Erdélyi ezredek a francia forradalom és a napóleoni idők háborúiban (1792–1815) kötetét, Herepei János: A kolozsvári színház és színészet történelméből című művét, Gidófalvi István Önéletrajz-át és Kovácsné József Magda: Napok és nevek. Keresztszülők könyve címet viselő alkotását. /K. B.: Karácsonyi Könyvvásár a Tranzit Házban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./2005. december 21.
Tordán a Petőfi Társaság által szervezett népfőiskolának gazdag volt a programja. Egészségügy, történelem, művelődés, kultúra egyaránt szerepelt az előadásokon. Dr. Fábián András kolozsvári főorvos a krónikus bronchitisről, Csomafáy Ferenc a média világáról beszélt. Író-olvasó találkozón a Művelődés főszerkesztőjét, Szabó Zsoltot, Csetri Elek történészt és Kovácsné József Magdát látták vendégül, akik frissen megjelent könyveikről szóltak. Csetri Elek Erdélyi fejedelmek a francia forradalom és a napóleoni idők háborúiban (1792–1815) című könyvéről számolt be. Előadástéma volt Torda helytörténete is, illetve szó esett a Tordán megjelenő Aranyosvidék című hetilap 1906-os évfolyamáról is. /Ladányi Emese Kinga: Gazdag program a tordai népfőiskolán. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./2006. február 22.
Megdöbbenéssel fogadta a Nyugati Jelen szerkesztősége a hírt: Boros János újságíró meghalt /1959–2006/. Többé nem szervez fáradhatatlanul az Arad megyei kis- és középvállalkozók érdekében, nem szolgál tanáccsal, útmutatással, nem ír pályázatokat… /Boros János 1959–2006. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 22./ Karácsonyi Zsolt 1995-ben került a Nyugati Jelen szerkesztőségébe, Boros János volt az igazgató. Boros János mérnöki végzettségű volt, nagyszerűen értett a görög mitológiához, Napóleon-szakértő is volt. Sokszor sorolták a mitológiai neveket, eseményeket, egy napon elnevezték egymást, ő lett a Főtitán, Karácsonyi pedig az Ifjú Titán. /Karácsonyi Zsolt: Búcsú a Főtitántól. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 22./2006. november 10.
Tizedik alakalommal osztották ki a Székelyföld folyóirat nívódíjait. Ferenczes István főszerkesztő indoklása szerint azokat a szerzőket tünteti ki a szerkesztőség, akik az elmúlt évben (októbertől októberig) színvonalas írásaikkal jelen voltak a folyóirat hasábjain. Idén a kitüntetettek: Farkas Árpád, aki alapítóként és a folyóirat munkatársaként közöl a folyóiratban; Orbán János Dénes, aki szintén a Székelyföld alapításától kezdve közöl verseket, prózai írásokat; Orbók Ilona irodalomkritikáiért és recenzióiért kapott ,,debüt-díjat”. 2004-ben Fekete Vince főszerkesztő-helyettes javaslatára a Székelyföld szerkesztősége megalapította a Székely Bicskarendet. A szerkesztőség nincs abban a helyzetben, hogy Napóleon-kardokat, lovagi szablyákat adományozzon, de jelképként a szarvasagancs nyelű, holddal, nappal és csillagokkal ékesített bicska a befogadást, az együvé tartozást jelképezi. Idén a Bicskarend első és utolsó fokozatával Nagy Gáspár és Kemény István budapesti költőket tüntették ki. /Oláh-Gál Elvira: Nívódíjakat osztott a Székelyföld. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2007. május 21.
A hét végén immár tizenötödször rendezték meg a Bihar megyei kisvárosban, Érmihályfalván a Nyíló Akác nevű városnapokat. A megyében ez a legrangosabb és legrégebbi városnapi rendezvénysorozat. A hivatalos megnyitót május 18-án, a tájház avatása után tartották. Sorra léptek színpadra az együttesek, hogy szórakoztassák a közönséget. /Both Abigél: Kinyílt az akác Érmihályfalván. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 21./ A római katolikus templomban Simonyi óbesterre (Simonyi József báróra), a napóleoni háború helyi hősére, valamint Számadó Ernő száz éve született költőre emlékeztek. A hétvégén három könyvbemutatót is tartottak: id. Szilágyi Ferenc Nagyapám pipái és Családi panoptikum című könyvein kívül az Édesanyám rózsafája című, édesanyákról szóló kötetet is bemutatták. A népzene és néptánc kedvelői május 18-án a Nagyvárad táncegyüttesnek, másnap az érmelléki néptáncgála fellépőinek, május 19-én, vasárnap pedig a Hajdú Népi Együttesnek tapsolhattak. Érmihályfalva múzeummal gazdagodott. Az intézmény Andrássy Ernő orvos, régész, kutató számára állít emléket, aki a város első múzeumát alapította, amelyet 1958-ban szüntetett meg a kommunista hatalom. Andrássy Ernőt a Sass Kálmán-perben 25 évre ítélték, 1964-ben, amnesztiával szabadult. Az intézmény egyik szobájában az egyházak által őrzött több évszázados kelyheket, arany- és ezüstszállal hímzett terítőket, az érmihályfalvi iparosok egyesületétől fennmaradt iratokat, zászlókat állították ki. A középső terem Andrássy Ernőnek állít emléket, az őt idéző fényképek mellett pedig azokból az ottományi régészeti leletként ismert tárgyakból is bemutatnak néhányat, amelyeket az orvos barangolásai során fedezett fel. /Gergely Gizella: Díjazták a kőlevest. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./2009. november 21.
Sem az iskolák, sem a kultúrházak, sem az katolikus egyház nem engedélyezik a moldvai csángó falvakban, hogy ingatlanjaikban tartsák az iskolán kívüli magyar foglalkozásokat. A legtöbb településen bérelt épületben tanulnak a gyermekek, mert saját házak vásárlására nem futja az oktatási programot fenntartó Moldvai Csángómagyarok Szövetségének. Székeket hoztak a külsőrekecsini Gyermekek Házához. Támogatók adományából építették fel ezt a házat. A magyar órákat korábban egy családnál tartották. Az emeleten tanári lakást és számítógéptermet alakítottak ki. Moldvában 21 településen tartanak magyar órákat, de csak hét faluban van magyar közösségi ház. Ezeken a településeken egyre többen tanulnak magyarul. – Az emberek azt érzékelik, hogy nem csak egy rövid időre jövünk, itt megzavarjuk az ők életüket, és aztán tovább állunk, hanem hosszú távon gondolkodunk – hangsúlyozta Solomon Adrian, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. Lujzikalagorban három évig kis raktárban tartották a magyar órákat. Az 5000 lelkes községben már 100 gyermek jár a magyar foglalkozásokra. Ezért bérelte ki a Csángó Szövetség most a házat. 35 ezer euróra lenne szükség ahhoz, hogy a Csángó Szövetség megvásárolhassa a házat, ahol a tanári lakás is helyet kapna. Az összeget közadakozásból próbálják összegyűjteni. Duna TV. /Hosszú távon gondolkodik a Csángómagyarok Szövetsége. = Erdély. Ma, nov. 20./ 8/ November 18-án volt az Erdővidéki Közművelődési Napok leggazdagabb kínálata: Barótra, Olasztelekre, Kisbaconba, Erdőfülébe, Nagybaconba, Ürmösre, Bölönbe, Nagyajtára és Vargyasra vittek programot a szervezők. Másnap Baróton Hidak címmel a felsőrákosi alkotótábor anyagából, Bardocon pedig az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület tagjainak munkáiból nyílt fényképkiállítás, Bölönben Höncz László Bűnösként is győztes című könyvét, Baróton pedig Magyari Hunor Az erdővidéki református egyházmegye templomai című albumát mutatták be. Vargyason megnyílt az Erdővidék nagyjai című kiállítás, Középajta népe pedig Magyari Hunor albumát ismerhette meg, a bölöni Kék virág néptáncegyüttes Zalánpatakon és Középajtán lépett fel. Baróton előbb dr. Bona Gábor, majd Pelyach István történész tartott rendhagyó történelemórát az 1848―49-es szabadságharcról, majd a csíkszeredai Mesehetes zenekar szerzett lépett fel. Dr. Egyed Emese Baróti Szabó Dávid Kisded szótáráról /Tortoma Kiadó, Barót/ beszélt, mely most jelent meg. Az 1792-ben Kassán nyomtatott második kiadás alapján készült könyvet méltatva a kolozsvári egyetemi tanár kiemelte: ,,Amikor készült, munkafüzet volt, tanári segédletként tudták használni a magán- és iskolai oktatásban azok, akik tudatosan akartak magyarul beszélni, s azok is, kik magyarul akartak megtanulni. ” Erdőfülében a Magyar Művelődési Intézet főigazgatóját, Borbáth Erikát telt ház fogadta. Örökségvédelem és hagyományápolás című előadásában arra tért ki, hogy mennyi hasznot hajthat a ma emberének az elmúlt évszázadok alatt felhalmozott közös tudás. Olaszteleken kiállítás nyílt Nagy Viktor fényképeiből, majd Kolumbán-Antal József székelyudvarhelyi író Székely honfoglalás című kötetét mutatták be. Kisbaconban Csikány Tamás és Kedves Gyula budapesti történész Székelyek a napóleoni háborúkban, valamint Huszárok az 1848/49-es szabadságharc erdélyi hadszínterén címmel tartott előadást. Szabó Zsolt főszerkesztő, valamint Benkő Levente szerkesztő ismertette a Művelődés című folyóiratot, Jánosi József pedig Erdővidéki táncélet című kötetét. Fehér János művészettörténész Erdővidék épített örökségéről értekezett. Baróton megnyílt Kiss Béla sepsiszentgyörgyi képzőművész akvarell-kiállítása. /Hecser László: Gazdag Erdővidéki Közművelődési Napok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./2010. április 15.
Erdély, a magyar politika barométere
A magyarhoni választások első fordulója után a győztes Fidesz nem ünnepelt, de a Vörösmarty téri éjszakai spontán összejövetel heve hozzánk, Erdélybe is átsütött. Az intenzív érdeklődés, amely még a romániai belpolitikai eseményekről is elterelte a figyelmet, nemcsak ezekre az órákra volt jellemző.
Az erdélyi magyarság többsége a Fidesz 2002-es kormányzatból való kibillentésének döbbenete után gyorsan felocsúdott, s akik rokoni, baráti, ismeretségi kapcsolataik révén ezer és ezer szállal kötődtek az anyaországhoz nyolc esztendőn át, a legreménytelenebb pillanatokban is hittek abban, hogy vége lesz egyszer a nagy szoci és ballib lakomának, és a nemzetpolitikában visszaköszön az Antall József-i és Orbán Viktor-i időkből az, ami jó.
Be kell ismernünk, hogy ezt a reményt nemcsak az táplálta, hogy a Fidesz ezekben a nehéz időkben is, ellenzéki lehetőségeinek függvényében, magára vállalta az elszakított nemzetrészek képviseletét, hanem az is erősítette hitünket, hogy fokozatosan a végletekig elpimaszodó cinikus magyar kormányok folyamatosan maguk ellen hergelték a határokon kívül élő nemzetrészek magyarjait.
A külmagyarok elidegenedése csak a hatalmat gyakorló és ezzel visszaélő pártokkal való viszonyban volt érzékelhető, a társadalom minden más rétegéhez tartozó közmagyarok erdélyi kapcsolatai eközben pozitív irányba mozdultak el. Tartalommal és érzelmekkel, élettel telítődtek a testvérintézményi, a testvértelepülési és a civil kapcsolatok. A 2005. december 5. miatti szégyen tömegjelenséggé vált. A mostani választásokon szégyenpadra ültetett pártkorifeusoknak észre kellett volna venniük, hogy a kisebbségből fakadó erősebb nemzettudatot milyen mértékben sérti az ostoba turulmadarazás és árpádsávozás, a minálunk az örökös magyar nemzeti értékek közé sorolt Wass Albert, gróf Teleki Pál kitiltása Budapestről.
Utólag elmondhatjuk, hogy a mostan szétoszlott vagy csúfosan megvert hadak politikai intrikáinak köszönhetően született Erdélyben száz és száz turulmadár, ezek a politikai idétlenségek is besegítettek abba, hogy a csíksomlyói, a perkői búcsú, az ezer székely lány ünnepe és általában az erdélyi vonzatú magyar turizmus megélénkülése ennek a nem anyaországhoz méltó ellenséges viselkedésnek köszönhető.
Ez a kiközösítés nemcsak a kormánypártiaknak szólt. Dávid Ibolyának sorozatos köpönyegforgatásai miatt a csíksomlyói búcsú helyett a tápiószentmártoni Attila-dombon kellett energiával feltöltődnie, ami most az akkumulátorából végleg kifogyott. Hiller István művelődési miniszternek az erdélyi fiatalok tüntetése miatt a sepsikilyéni templom freskóinak avatóünnepségére nem volt tanácsos eljönnie. Eörsi Mátyás Kolozsvárról távozott oly módon, mint a napóleoni háborúban a győri vitézek.
Mindeközben a Fidesz és a kereszténydemokraták emberei otthonosan mozogtak nálunk, Tusványos valóságos Fidesz-fórummá vált, a mindenhol szeretettel fogadott nemzeti érzelmű magyarok, mint olykor az emigrációba szorult cseh, lengyel kormányok, itt érezhették az övéik között magukat. És természetesen otthon, ahol mostanig milliókat állítottak maguk mögé, azok közül is, akik a tavaly még bíztak a szocialistákban.
Erdély a magyarság vállalásának barométere volt. A most bukott vagy szétporladt pártok nem érzékelték a higanyszál mozgását, és most a felkelő nap felé fordulva rázzák öklüket.
Sylvester Lajos, Háromszék
Erdély.ma2011. február 18.
„Remeték” utóélete
Huszonöt esztendő különbséggel ugyanazon a napon – február 24-én – hunyt el az újkori magyar irodalom két meghatározó egyénisége, a két „remete”: Bessenyei György (balra) 1811-ben Pusztakovácsiban, Berzsenyi Dániel (jobbra) 1836-ban Niklán. Mindketten a megújulás, a felvilágosodás eszméi, a nemzeti öntudatra ébredés jegyében igyekeztek változtatni a magyarság sorsán, mindketten néhány lépéssel kortársaik előtt jártak, és mindkettejük utóélete is sok hasonlóságot mutat. Leginkább abban, hogy a valamikori eszmei rokont, gyökereket-elődöket kereső legújabb kori alkotók rájuk bukkantak.
Vigyázzban vigyázni
Mária Terézia okos asszony volt: tudta, hogy bármennyire is rebellisek legyenek, a magyar nemesek mindenekelőtt udvarias-gáláns férfiak. Akik biztosan segíteni fognak annak a fiatal anyának, aki hozzájuk fordul elpanaszolni gondját-bánatát. Segítettek is, amikor 1741-ben Pozsonyban azt kellett hallaniuk, hogy az – amúgy sem szeretett – osztrák főurak hallani sem akarnak a leányági örökösödést biztosító Pragmatica sanctióról. Egyhangúlag kiáltották: damus vitam et sanguinem! Életünket és vérünket! – még manapság is ki-kiváltva ezzel az odaadó vállalással a dorgáló kritikát. A császárnő viszont nemhogy dorgált volna, épp ellenkezőleg: a magyarok föltétel nélküli odaadásával előbb megzsarolta a nőt trónon látni nem akaró osztrák nemességet, majd hálából a lovagias megvédelmezésért megalapította a testőrséget. Magyar kis- és középnemes ifjak számára. Szó sem volt a mai értelemben vett, gyilkos golyók elé vetődő, csípőből tüzelő izompacsirta-képezdéről, hanem olyan lehetőségről, amihez addig csak az amúgy is Bécsben telelő főnemesek jutottak: művelődve szórakozni, szórakozva tágítani agyat és látókört.
Bessenyei György tizennyolc évesen kerül a testőrséghez, s rövid, felhőtlen ifjonti időtöltés után döbben rá, hogy olyan esélyt kapott, amit nem szabad elszalasztania. Olvasni kezdi az angol és francia kortársak – „mellesleg” a felvilágosodás legkiemelkedőbb egyéniségeinek – műveit, majd maga is írni kezd. Hosszú időn át elmélkedő hangú, a drámai sodrást majdnem teljesen mellőző darabja, az Ágis tragédiája (1772) jelentette az újkori magyar irodalom kezdetét. Tulajdonképpen máig sem értem, miért a dögunalmas Ágist kiáltotta ki valamikor valaki mérföldkőnek, és nem a mesterének tekintett Voltaire szatirikus államregényeit követő, nagyon szellemes, ironikus Tariménes utazását, esetleg a természettudományos gondolkodás asszimilálásáról árulkodó Holmit, esetleg A természet világát. (Igaz, Voltaire-nek is van néhány tragédiája, amit talán ma már a Comédie Française is levett a műsoráról, lévén, hogy nagyon lemaradnak a Racine-tragédiákkal szemben.) Bessenyei Bécsben döbben rá az itthoni kultúra állapotának siralmas voltára, s írásainak nagy részével épp ezen próbál meg változtatni. „Olyan szánakozásra s egyszersmind köpedelemre való csekélységgel kicsinylik némelyek magokat, hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincsen bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelveken írni, azon okbul, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részbe, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar. (…) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem…” – írja például a Magyarság című röpiratában, habár jól tudja, hogy bizonyos körülmények között az írott szó ugyanolyan visszhangtalan maradhat, mint a kimondott figyelmeztetés. „Vigyázzban álló költő is gondolkozik/néha./Szép ruhában s tompa karddal,/Hogy még gondolatban se sebesítsen. // (…)Vigyázzban hogy lehet vigyázni?/Rátok, kik azt sem értitek, hogy a kín/akkor kezdődik, amikor tudod,/hogy semmit sem ér az önfeláldozás.//(…)Életem és vérem mása úgy világít/e prémes, pástétomos Európára, hogy/még otthon sem értenek meg./Fáj.” Hogy annak idején Bécsben az író így gondolta, vagy nem így gondolta?! Szőcs Kálmán a Bessenyei Mária Terézia udvarában című versében így gondolt rá vissza.
Amit Bessenyei röpiratában leír, azt egy jó emberöltő múltán Széchenyi fogja majd felkarolni, s vele valamelyest kilendíteni a holtpontról a magyar nemességet, két emberöltő után pedig Vörösmarty mondja majd ki ismét – ma már szólássá vált gondolatát, hogy mi is a közéletnek élés igazi értelme. Bessenyei 1780-ban a következőket mondja Tudós társaság című írásában: „Én csak annyiban tartok valakit okosnak, amennyibe az hazájának s magának javára egyenlőül dolgozni nemcsak elégséges, de ezt minden tőle kitelhető módon megtenni sem mulasztja el, mert nincsen e világon kárhozatosabb bolondság, mint az olyan tudomány vagy okosság volna valakibe, melynek sem haza, sem különös emberek hasznát nem vehetnék. Az éppen úgy látszana, mintha egy orvos találtatna olyan, ki felette sok veszedelmes gyakran járvány nyavalyákat, kínlódó embereket tudna gyógyítani, de ő azért vagy restség, vagy makacsságból gyógyítani senkit sem akarna. Bolondházba kellene vinni, s minden pénteken verni, hogy emberi nemzetnek használjon, melynek, hogy tagja legyen, nem érdemli.” 1785-ben költözik a Bihar megyei kovácsi birtokára, 1804-től abbahagyja az írást, mivel a szigorú cenzúra miatt nem jelenhettek meg művei. A birtokával foglalkozik, egyre inkább rászolgálva az egyik röpiratának címével való azonosításra: ő lesz a bihari remete. Utolsó éveit Áprily Lajos Bessenyei című verse idézi fel: „Egy park a vágyak tündér-városából,/gáláns ünnep, bizalmas öblű páholy,/s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó: // esték, amikor költő volt s király –/Künn megszólalt a mélabús tilinkó/s lassan beballagott az esti nyáj.”
„A szavak forrani kezdenek”
Berzsenyi már a következő nemzedék, ő már beleszületik a változásokba: a felvilágosodás, illetve a még gyerekkorában lezajlott francia forradalom eszméi megállíthatatlanul terjednek Nyugatról Kelet felé. Ahogy a nemzetek önmagukra találó dominóhada is sorra dől(ne) rá a nagy birodalmakra. Berzsenyinek csak rá kell(ene) lépnie az előtte járók – például a Bessenyei vezette testőrírók – kitaposta ösvényre?! Igen, ha a korabeli magyar valóság egyszerű fekete-fehér képlet volna. De nem az. Mert van már ugyan járható ösvény, de azon szembejön a „felszabadító” napóleoni sereg. Jelszavuk gyönyörű, szándékuk átlátszó. A magyar nemesség reménykedik, de hamar rá kell döbbennie, hogy hiába. Ilyen értelemben telitalálat Berzsenyi Napóleonhoz címzett 1814-es keltezésű verse: „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,/Melynek zászlóit hordta dicső sereged./A népek fényes csalatásba merülve imádtak,/S a szent emberiség sorsa kezedbe került. // Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,/S isteni pálmádat váltja töviskoszorú./Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag,/Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.” Két szakasz: az igen és a nem, a fehér és a fekete tökéletes, romantikus ellentéte. Romantikust mondtam, holott Berzsenyi mindvégig Horatiust követő klasszicistaként határozza meg önmagát. De hát nem ő az egyetlen, akinél nem fedi egymást az elképzelt/vágyott, illetve a megteremtett/megélt attitűd. Berzsenyi verseinek erejét nem utolsósorban éppen a szigorúan szikár klasszicista formákba szorított hatalmas romantikus indulatok robbanótöltete adja. „Romlásnak indult hajdan erős magyar!/Nem látod, Árpád vére miként fajul?/Nem látod a bosszús egeknek/Ostorait nyomorult hazádon?” – indítja A magyarokhoz (II.) ódáját. Ez esetben is meg van győződve arról, hogy „csupán” mesterének, Horácnak a rómaiakkal szemben használt versformáját és hangvételét használja, nem tudja, hogy versével ő maga válik mesterré – a 19. század első felében divatos közéleti (politikai) líra mesterévé. Őt követi majd – részben – Kölcsey a Himnuszban, Vörösmarty és Petőfi pedig egyértelműen a Szózatban, illetve a Nemzeti dalban.
Egyszóval meglepődött volna Berzsenyi, ha mesternek titulálják – őt, aki falusi magányából olyan ritkán és olyan nehezen moccant ki. Már fiatalkorában hajlamos volt a bezárkózásra, a kontemplatív elvonulásra. Harminc év körüli, amikor két gyönyörű elégiáját írja. A Búcsúzás Kemenes-aljától címűben úgy vesz búcsút szülőhelyétől (valójában egy közeli másik birtokára költözve), mintha aggastyánként az élettől búcsúzna, A közelítő télben pedig az ősi külső-belső természet párhuzamára építi mondandóját. „Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom./Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!/Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti/Lollim barna szemöldöke!” Közhely a „szárnyas idő” repülése, de Berzsenyi úgy írja meg ezt a közhelyet, hogy másfél száz év után Palocsay Zsigmond erre a záró szakaszra építi A játszótér című versét. Íme – mutatóban – az egyik szakasz: „Itt hágy s vissza se tér. Szép vala-é? Szentség?/Szó, szó. Mennyire ó? Mennyi hitelt ad rá/könyvkiadó? Mit is ér – ér valamit talán! –/Lollim barna szemöldöke.”
Berzsenyi gazdálkodik, s a napi teendők végeztével kerít időt a bosszankodásra, mérgelődésre, kevéske örömre vagy az elvont elmélkedésre. A „helyzetjelentést” a Levéltöredék barátnémhoz című versből tudjuk: „Leplembe burkolva könyökömre dűlök,/Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/A képzelet égi álmába merülök,/S egy szebb lelki világ szent óráit élem.” A „szebb lelki világot” legrészletesebben talán A pesti magyar társasághoz címzett episztolájában festi meg: „Hol van tehát a józan értelem,/Hol a tudósok annyi izzadása?/Remélhetünk-e vajjon jobb világot?/Gyaníthatunk-e olly időt, mikor/Az ész világa minden népeket/Megjózanít és öszveegyesít,/S kiirt közülünk minden bűnt s gonoszt? // Reménylek. Amit század nem tehet,/Az ezredek majd megteendik azt.” Termett mára gyümölcse Berzsenyi reményének? Nézőpont, illetve a szemlélő természetének függvénye a válasz. Sütő István elégikusan nézi, így hát válasza is elégikus lesz a Könyökre dőlve című versben: „De nem!/Ott ülsz most is/A világ egyetlen diófája alatt,/Asztalodon/Telt, ihatatlan pohár,/Köves kenyér/– Az idő nem múlik, csak sűrűsödik –,/S mondod, mondod könyöködre dőlve:/Az ember a nyűgeit önmaga vállalja!” Igaza van? Biztosan. De igaza van Balla Zsófiának is, aki viszont Tél közelít című versében ódai emelkedettséggel emlékezik Berzsenyire: „Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély/főhajtás. A szavak forrani kezdenek./Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk/lelkünk s Isten elébe is.”
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)2011. február 25.
Berzsenyi Dánielre emlékeztek
Nagyvárad – Csütörtök délután a nagyváradi Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében szokásos havi irodalmi körüket a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének tagjai. Berzsenyi Dánielre emlékeztek.
Szilágyi Magdolna nyugdíjas tanárnő, körvezető vezetésével ezúttal Berzsenyi Dánielköltőre emlékeztek a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének (PMNYE) tagjai. Egyebek mellett elhangzott: 1776. május 7-én született Egyházashetyén (Vas megye). Szülei evangélikus nemesemberek voltak. Tizenkét éves volt, amikor a soproni líceumba került, de nem érezte jól magát, ezért otthagyta. 1793-ban beállt katonának, majd anyai nagybátyjához került Niklára. 1794-ben ugyan édesapja visszavitte az iskolába, de nem fejezte be a tanulmányait. Két-három évig apja mellett gazdálkodott, 1799. május 22-én pedig feleségül vette az akkor tizennégy éves Dukai Takách Zsuzsannát. Az asszony nem volt túl művelt, ezért nemigen jártak társaságba. Csupán Kis János evangélikus lelkésszel tartották a kapcsolatot, aki felfedezte Berzsenyiben a költőt, a kéziratait pedig továbbította Kazinczynak, akivel később levelezett.
A niklai remete
1809-ben Napóleon ihlette meg Berzsenyit, de csalódott benne, amiért kikiáltotta magát császárnak. 1810-ben felment Pestre kiadatni a verseit, ekkor ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akikre ugyan nem tett túl nagy benyomást a vidékiessége miatt, viszont tisztelték benne a tehetséget. 1817-ben Kölcsey recenziójában bírálta a költő vaskosságát és dagályosságát, ezért Berzsenyi ezután inkább esztétikai tanulmányokat írt. 1830-ban ő lett a Magyar Tudós Társaság filozófiai részlegének első vidéki tagja. 1832-ban személyesen is megismerte Széchenyit. Utolsói éveiben egyre gyakrabban betegeskedett, 1836. február 24-én halt meg „niklai remeteként”. Kölcsey bocsánatkérő és engesztelő emlékbeszéddel búcsúzott tőle.
Berzsenyi Dániel életében nem nagyon ismerték a verseit, később fedezték fel ezek szépségét, főleg a Nyugatos nemzedék, illetve Szabó Dezső és Németh László. Írt odákat, elégiákat, epigrammákat és szerelmes verseket, de fennmaradt egy félbeszakadt drámája is. A nőnevelés is foglalkoztatta, valamint a vallás szerepéről is írt egy értekezést, ami ugyancsak befejezetlen. Alkotásai hazaszeretetről és becsületességről árulkodnak, műveiben az ész diadalmaskodik a babonák fellett. Kritizálta ugyanakkor a magyar nemességet, nála jelenik meg először a dicső múlt és a sívár jelen szembesítése, mely gondolatot később Kölcsey és Vörösmarty vitt tovább.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro2011. március 26.
Figyelő – 100
Számmisztikákra fogékony világunkban kerek számhoz köthető lapmegjelenés nemcsak megsüvegelésre kínál alkalmat, de elmélkedésre is afelől, hogy mit is jelent közel tíz év, meg az ehhez köthető kereken száz lapszám. Persze, mióta Einstein, relativitáselméletét az emberiség nyakába akasztotta, már önmagában az is viszonylagos, hogy ki mit ért kerek évfordulón. Egy napilap életében sem ugyanazt jelenti a századik lapszám, mint, mondjuk, egy havonta megjelenő kiadványéban. Előbbinél még fél esztendő sem kell, s máris kijön a nyomdából a bűvösnek mondott századik lapszám, amelyről önbizalom- erősítőként a szerkesztők elmondják, hogy ez az "első száz", de egészen más a helyzet annál a lapnál, amely nem a napi taposómalom "lóhalálával" fixírozza az eseményeket, hanem a mélyebb összefüggések taglalását is lehetővé tevő havi rendszerességgel mér, minősít időt, eseményt, pillanatot. Az ilyen lapoknál, s közéjük sorolom az Erdőszentgyörgyi Figyelőt is, a századik lapszám megjelenése egészen más hangsúlyt kap, hiszen itt a száz lapszám mögött lassan már egy évtized áll, és gondoljunk bele: hány meg hány országos kitekintésű vagy irodalomtörténeti jelentőségű nagy lap, nemhogy a századik számot nem érte meg, de születésnapi tortájukra is egy- két gyertya, ha kerülhetett.
Ezért is ünnepi ez a mostani pillanat, amikor a szerkesztők az Erdőszentgyörgyi Figyelő századik lapszámát az olvasók kezébe adják. A sajtótörténet búvárai ilyenkor szokták száraz számsorokba rögzíteni azt, hogy hány kilométer papírt, hány szerzőt, hány cikket jelent összesen ez a száz lapszám, arról viszont alig esik szó, hogy hány munkaóra, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi vívódás, mennyi gyötrődés van a száz megjelenés mögött. És persze, ugyanannyi fény, ragyogás, beteljesülés, egyszóval csupa olyan érték, amit aligha lehetne számszerűsíteni. Akárcsak a bizalmat, amiről tulajdonképpen a száz lapszám szól. Hisz olvasói bizalom nélkül minden szerkesztői fáradozás hiábavaló volna, és természetesen okafogyottan értelmét veszítené maga a mostani ünnep is.
Bevallom, jómagam az ünnepekkel amúgy egy kicsit már úgy vagyok, mint Stendhal Pármai kolostorának hőse, Fabrizio del Dongo, aki Napóleon seregében szolgált és egyik hadműveletében vett részt: hallotta az ágyúzás zaját, a közeledő- távolodó puskaropogást, egy-egy csapat katona robogott el mellette, gyalogosok bújtak meg a füzek alján, a túlsó parton füstgomolyagok fedték el a kilátást, hősünket pedig utolsó pillanatban visszavonuló katonák ragadták magukkal... de csak másnap tudta meg, hogy a waterlooi ütközetben volt, s világtörténetet élt át.
Nos, ha ilyen világtörténeti eseményt természetesen nem is jelent egy tájainkon megjelenő vidéki lap házi ünnepe, azért semmiképpen nem szeretnék Fabrizio módjára kimaradni belőle – ezért is fogtam köszöntésükre tollat – hiszen az elmúlt évtizedben rendszeres olvasója voltam a lapnak, s ha netán valamilyen okból nem jutott el hozzám, mindig aggodalommal dobbant a szívem: jaj, nehogy ez jelentse a lap végső pillanatát.
Szerencse, hogy ez a féltő szívdobbanás azokra is hatott, akik – és nem kevesen vannak – döntéshelyzetből tehettek azért, hogy a lap mai napig folyamatosan megjelenhessen. Ám amikor ezt mondom, azt is tudva tudom, hogy ez a lap nem jelenhetett volna meg – sőt, talán meg sem születhetett volna! – annak a konok embernek a kitartása, ügyszeretete nélkül, aki a lap sorsát mindvégig szívügyeként kezelte.
Ez az ember egy asszony, Kovrig Magdolna tanárnő, lapalapító főszerkesztő, az erdőszentgyörgyi közművelődési élet egyik főszervezője, több alapítvány, egyesület szíve-lelke, és akit a századik Erdőszentgyörgyi Figyelő okán – mily csodás ajándéka ez a sorsnak – születésnapján, e sorokkal is sok szeretettel köszönthetünk.
A századik lapszám megjelenése alkalmából végül egy sokkal avatottabb tollú írót szeretnék megidézni, aki valamikor az indulás táján így köszöntötte az Erdőszentgyörgyi Figyelőt: "Kedves Erdőszentgyörgyi Figyelő! Mondják: egyéves lettél, ez idő alatt, járni tanulva, a 13-ik fordulót hagyod el. Kívánok Neked sok számos esztendőt! Kívánom szellem-szüleidnek: teljék örömük benned. Kívánom olvasóidnak, hogy folytatólag is azt kapják tőled, amit eddig is: jó eszméltetést magyarságunkban és emberségünkben. 2003. XII. 20. Galambősz híved: Sütő András."
Nos, az Erdőszentgyörgyi Figyelő azóta megtanult járni. Egyszóval: nagykorú lett.
Megérett arra, hogy magyarságunkban és emberségünkben felnőttként tiszteljük.
Bögözi Attila. Népújság (Marosvásárhely)2011. augusztus 11.
Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)2011. szeptember 3.
„Hosszú az út a felismeréstől a kinyilatkoztatásig”
Dr. Németi János régész–történész pályafutásának küzdelmeiről, kutatási eredményeiről, a régészi munkáról és az azzal járó nehézségekről, valamint az őszinteség és a kitartás miatt őt ért hátrányos helyzetekről is beszélt lapunknak adott interjújában.
Mivel a nagykárolyi kastély felújítás alatt van, a múzeum régészeti anyaga ideiglenesen a volt 4–es iskolában van elhelyezve. Németi János régész–történész már rég nyugdíjas, de naponta több órát tölt itt, hogy az eddig összegyűjtött anyagait feldolgozza. Az alábbiakban vele beszélgettünk.
— Hogyan tölti hétköznapjait egy nyugdíjas régész?
— 2003 februárjában menten nyugdíjba, de azóta is folyton dolgozom. Ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Amit az ember 40–45 éven át nem azért csinál, hogy legyen egy megélhetési lehetősége, hanem azért, mert szereti, azt nem tudja abba hagyni. Nekem ez volt a munkám és a hobbim. Nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, amit nem sikerült feldolgozni. Annak, ami a feltárásokból, az ásatásokból, a leletásatásokból, a tervezett ásatásokból és minden terepmunkából összegyűlt, ha csak a nagyobb részét lenne időm feldolgozni, elégedett lennék. Ezeknek a megfigyeléseit is én végeztem. Bizonyos dolgokat, a megfelelő dokumentációkkal át lehet adni a kollégáknak, de van néhány olyan téma, amihez ragaszkodom. Ilyenek a kelta anyagok, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, vagy a bronzkor.
— Mióta foglalkozik régészettel?
— Boldádon 1966-ban kezdtem el az ásást. Kimaradt egy időszak, amíg a Trák Intézetnek dolgoztam. 1986–ban kezdtük újra, 1990–től egyedül dolgoztam. Ezt követően kötöttünk egy egyezséget a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel, amikor ott megalakult a régészeti szak. Nem kaptak egy olyan embert, aki járatos az ősrégészetben. Egy–egy magyarországi meghívott tartott néha előadást, de gyakorlatilag nem irányították a diákokat a régészet szakmai megismerésére. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a diákokat elhozzuk Boldádra, ahol részt vesznek a régészeti ásatásokon, így lehetőségük van megismerni egy olyan bronzkori települést, amelyik az egész bronzkort átfogja. Itt a kora bronzkortól a késő bronzkorig mindent meg lehet találni. Mivel itt található Boldád középkori temetője, a diák megtanulhat feltárni egy sírt, megismerheti a kerámiákat, a rétegtani problémákat, megtanulhat rajzolni és sok olyan dolgot, amit az egyetemen nem lehet megtanulni, bármilyen jó képzést is kap. Ehhez a szakmához gyakorlat, terepmunka kell. Hogy ez a tevékenység mennyire hasznos volt, azt az bizonyítja, hogy a végzősök hatvan százaléka erdélyi múzeumokban dolgozik. Ezzel hozzájárultunk a magyar régészek képzéséhez. Romániában sokáig nem volt régészképzés, a változás után indult be néhány kar, de kevés volt a magyar jelentkező. Így sikerült olyan régészeket képezni, akik nem csak az őskornál maradnak, hanem szakosodnak a népvándorlás korára és az Árpád–korra.
Komplex munka
— Miből áll a régészeti munka?
— A régész munkája sokkal komplexebb, sokkal összetettebb, mint a levéltárosé, az ásatással és a megfigyeléssel kezdődik. A régészeti anyag, ami évszázadokon át a földben volt, felszínre kerül, azt rendszerezzük restauráljuk, megkeressük a hozzá hasonló régészeti leleteket, tanulmányozzuk a korabeli szakirodalmat, és csak ezek után írjuk meg a szakcikket. Én folyamatosan ástam — kivéve azt az időszakot, amikor a Trák Intézetnek dolgoztam —, de soha nem volt restaurátorom, fényképészem, rajzolóm. Mindent egyedül csináltam végig. Én csak akkor tudok leközölni egy anyagot, ha kiállításra alkalmassá teszem. Egy kerámia restaurálásra négy–öt évet is várni kellene, hiszen a megyei múzeumnak csak egy restaurátora van. Annak, hogy én restaurálom a leleteimet, megvannak a hátrányai és előnyei is. Az előnye az, hogy ma már úgy ismerem a kerámiát, mint a tenyeremet. Ma már a régészetben nagyon sok a szakosodás. Nem csak bizonyos régészeti korokra, hanem bizonyos régészeti problémákra is lehet szakosodni. Ennek az a hátránya, hogy az, aki csak egy szakon indul el, a terepen nem tudja mivel találkozik. Aki nem ismeri a kerámiát, az el van veszve. Én mindig arra figyelmeztetem a fiatal kollégákat, hogy sokat menjenek terepre, sok anyagot nézzenek meg, dolgozzanak a kerámiával, mert különben annyira egyoldalúvá válnak, hogy csak egy bizonyos kor, bizonyos részét ismerik meg. Nagyon sok munka van addig, amíg egy régészeti anyagot, hozzáolvasva a megfelelő bibliográfiát össze lehet állítani úgy, hogy az, ha szakemberek elé kerül, nem mondják rá, hogy félcmunka.
A diktatúra idején
— A múlt rendszerben a politika keményen rátette súlyát a történelemkutatásra. Az elvtársak azt is megparancsolták, hogy milyen évfordulókra, milyen leletekre kell bukkanni. Hogyan tudtak ilyen körülmények között dolgozni a régészek?
— Itt van egy másik dolog, hogy a szakmai feldolgozáson kívül, nekünk közel kell vinni a régészetet a közönséghez. Kiállításokat kell szervezni, gyakran kell írni róluk cikkeket közérthető nyelven, hogy azt az emberek megértsék. Mindez nem könnyű dolog. Volt időszak, amikor nem lehetett leírni, amit valóban tudtunk az anyagról. Megvoltak a politikai beállítottságok, a dákó-román elmélet, amiből nem lehetett kilépni. Én merem állítani, hogy soha nem írtam le olyan dolgot, amiről nem voltam meggyőződve, hogy az úgy van. Inkább ott maradt az anyag a fiókban egy–két évtizeden át, de közönség elé nem vittem olyan anyagot, ami nem felelt meg a valóságnak. Például ott volt a drákológia kérdése, ami egy nagyon érdekes dolog. Olyan sokat beszéltek róla az iskolában, előadásokon, állandó téma volt a sajtóban, hogy annyira ismert lett, mint az Anyám tyúkja. Kötelező volt dák leletekre bukkanni. Nagyon sokszor megkérdezték ismerőseim, hogy találtam dákokat? Volt, amikor azt válaszoltam, hogy igen. Ilyenkor furán néztek rám és találgatták, hogy én is behódoltam? Ezeket a dolgokat megírtam a 2009–ben megjelent Barangolásom Szatmárban című visszaemlékezéseimben, amire nagyon büszke vagyok. Ebben az írásban igyekeztem összegyűjteni azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják az embereket, és érthető nyelven választ adni a nyitott kérdésekre úgy, hogy megmaradjak tudományos szinten. Ebben a kötetben is felvetődött a dák kérdés. Nem az a probléma, hogy voltak–e dákok vagy sem. Mivel a román nemzetpolitika túllicitálta ezt a témát, és a dákó–román elmélet dákó–román vallássá vált, a politika mindent ezzel próbált igazolni, az embereknek pedig kezdett elegük lenni belőle. A politikusok nem vették észre, hogy a kutatók és a tudósok célja és feladata nem az, hogy a politikát kiszolgálja, hanem az, hogy azt ami van, reálisan tárja fel.
— Nézeteltérései miatt került nehéz és hátrányos helyzetekbe?
— Corneanu elvtár, Nagykároly akkori párttitkára történelem szakot végzett a Stefan Gheorghiun, és mai nap is nagy történésznek tartja magát. Mivel én kelta kutatással foglalkoztam és abból is doktoráltam, nem voltam közkedvelt a pártvezetésnek, ezért mindent megtettek, hogy eltávolítsanak a kutatástól. Erre hamarosan két okuk is adódott. Az egyik az, hogy Székesfehérváron megrendezték a kelta világkongresszust, melyre egy bukaresti és egy kolozsvári kelta kutató mellett engem is meghívtak. Egy nagyon érdekes anyagot készítettem a piskolti kelta temetőről, ami kiegészítette mindazt, amit addig tudtunk a keltákról. Ezt elküldtem Bukarestbe, ahol lefordították francia nyelvre, de útlevelet nem kaptam, hogy elmehessek a kongresszusra. A kollégák kivitték az anyagot, ami megjelent egy kötetben, amiből több példányt küldtek Romániába is. A szekuritáté azonnal lefoglalta, és elkezdett nyomozni, hogy ki juttatta ki az anyagot. A bukaresti kolléga beismerte, hogy ő fordította le és vitte ki, így megmenekültem a nagyobb büntetéstől, de jó ok volt arra, hogy eltávolítsanak a múzeumtól. Ekkor helyeztek át az 1–es iskolába aligazgatónak, ahol tíz évig dolgoztam. Gyakorlatilag nem veszett el ez a tíz év. Nem dolgoztam ugyan a szakmában napi tíz–tizenkét órát, hanem elvégeztem a dolgom az iskolába — megjegyzem az aligazgatói munka nem kis feladat — utána, vagy szombaton és vasárnap elmentem ásni. Ekkor is olyan dolgokkal foglalkoztam, amivel senki más. Ilyen volt a Kraszna–menti megfigyelés Domahida és Börvely között. A töltés bal oldalán rengeteg anyag került a felszínre, de se a szatmárnémeti, se a nagykárolyi múzeum nem érdeklődött. Én akkor annyi anyagot gyűjtöttem össze, hogy a mai napig is dolgozom velük.
— Corneanunak voltak még zseniálisnak tűnő felső utasításai?
— Volt egy érdekes esetem, amikor egy magyarországi (nyíregyházi) küldöttség járt Nagykárolyban. Akkor is, mint mindig, én mutattam be a várost és a kastélyt. A találkozó végén Corneanu elvtárs szűkebb körben megjegyezte, hogy aránylag jól bemutatom én a kastélyt, de csak övtől fölfelé, a lényeget elhallgatom. Mi az, amit elhallgatok — kérdeztem. Azt, hogy a kastély alatt van egy dák vár — felelte. Megdöbbenve kezdtem magyarázni, hogy a küldöttségbe benne van Németh Péter, a nyíregyházi múzeum igazgatója, aki nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. De én ilyet amúgy se mondanék, mert nem engedi meg a szakma, és én sem engedem meg magamnak. Nem mondhatok olyat, ami nincs. Corneanu elvtárs azt válaszolta: lehet, hogy nincs, de neked ezt kell mondani, mert ezt követeli a román nép és a román politika. Voltak, akik beálltak a sorba, és hangoztatták a dák elméletet, lehettek múzeumigazgatók, vagy más magas beosztásúak, de ezeket a szakma sohasem fogja elismerni. Az a baj, hogy még mindig folytatódik a félretájékoztatás. Az iskolai könyvekből kivették a Ceausescu idézeteket, de a koncepció maradt. Pártiskola már nincs, de szerveznek tanfolyamokat, amelyek tovább terhelik az agyakat a hamis ismeretekkel. Nagyon sok kiadvány jelenik meg, amelyek olyan anyagokat tartalmaznak, hogy óvni kell tőlük az olvasókat, főként a fiatalokat. Ezekkel szembe lehet szállni, de nem lehet meggyőzni vagy legyőzni őket, mert befolyásos emberek állnak mögöttük.
Nagy kérdés
— Hogyan tett eleget az elvárásoknak? Például, ha dák leletekre kellett bukkanni?
— Megkövetelték, hogy találjunk dák leleteket is. Én megtaláltam egy őskori elemet, csak az volt a gond, hogy az nem dák anyag volt, hanem korábbi, még a szkíta korszakból. Nálunk a kelták a Krisztus előtti és utáni első században éltek. Számomra nagy kérdés volt az, hogy ezek a települések az első század végétől eltűntek. Akkor itt valaminek történnie kellett. Valami történelmi fordulat lehetett, mert a kelták nem mentek el innen maguktól. Valami oka volt, hogy visszavonultak a Duna vonaláig. Utánanéztem az ókori forrásokban és rájöttem, hogyan alakult a géta–dák kultúra, és milyen hatást váltott ki később. Számomra fontos volt, hogy ezen a környéken találjak olyan anyagot, ami beékelődik a Krisztus utáni és előtti századba. Minden anyagot megnéztem, és a végén teljesen a véletlen hozta ki, hogy Bobáldon sikerült megtalálni egy teljesen értékes dák klasszikus anyagot, amelyen van egy római kori figura. Ez annak a bizonyítéka, hogy a géta–dák előretörés eljutott eddig. Tehát nem az a kérdés, hogy voltak–e dákok vagy sem, hanem az, hogy a dák vaskori kultúrának semmi köze nincs a román nép kialakulásához. Ezt nehéz volt megmagyarázni, miután évtizedekig ezt sulykolták a diákok fejébe, erről beszéltek minden előadáson, erről írt a sajtó. A dák nemzet pontosan egy olyan színfoltja az európai kultúrának, mint bármelyik akkori nép, csak nem lehet kötni egy később kialakult néphez, és nem lehet vissza vinni egy nép gyökereit a dákokig.
Magyar délibábok
— A magyarságkutatásban is vannak olyan elméletek, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ezek tisztázódni fognak valaha?
— A magyar régészetben is vannak különböző irányzatok. Ilyen a székely–magyar kérdés. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek itt vannak Attila korától, a magyarok a honfoglaláskor már itt találták őket. Attila korát nem tudjuk elvezetni a honfoglalásig, hogy bizonyítani tudjuk a folytonosságot. Vannak hasonlóságok a hun, az avar és a magyar kultúra között, hiszen mindhárom nép keletről jött, de nincsenek nyelvemlékeink. A régészetben sohasem lehet határozottan azt mondani, hogy etnikailag egy bizonyos néphez tartozik. A népvándorlás korában sok volt a keveredés. Nem lehet úgy venni, hogy az első honfoglalás a hunok, a második az avarok, a harmadik a magyaroké volt, és ezeket visszavinni az őskorba.
A nemzetállamok gyökerei
— Mi az oka annak, hogy több száz, akár ezer év is el kell teljen ahhoz, hogy tisztázódjanak bizonyos történelmi események? Nemrég hallottam egy francia történész szájából, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a nagy francia forradalom eseményeit.
— A nagy francia forradalomnak vannak olyan eseményei, amelyek valóban még mindig tisztázatlanok. Ennek a forradalomnak vannak pozitív és negatív hatásai. Negatív hatása például a nemzetállamok kialakulása. Erőltette, hogy minden nép próbálja megtalálnia gyökereit. Ahhoz, hogy ki tudjuk mutatni a nemzetállamot, szükség van az etnikai egységre. A franciák forradalom után kezdték bebizonyítani, hogy ők a kelták egyenes leszármazottai. III. Napóleon, pontosan a francia nemzetállam érdekében hatalmas összegekkel támogatta azokat az ásatásokat, amelyek a kelta településekhez kötődtek. Amelyik országnak nem voltak gyökereik, azok kreáltak maguknak. Az, hogy ma már nagyon sokan foglalkoznak magyarságkutatással, nem egy jó dolog. Főként azok részéről, akik Amerikából akarják megváltoztatni a magyarság történetét. Ezek a kutatások bizonyára célszerűen történnek, de rossz hatást keltenek. Én bízom abban, hogy a Szatmár Megyei Múzeumban mindig lesznek olyan szakemberek, akik a szakma tiszteletével végzik majd tevékenységüket. erdon.ro2012. november 20.
Emlékszoba is őrzi a hóstáti népesség szellemiségét – Látogathatók a Kétágú templomban tegnap felavatott helyiségek
Egyre inkább már csak az emlékekben, idősek történeteiben él a kolozsvári földészközösség életmódja, szokásai, hagyományai, mivel az idő és főleg annak történései megváltoztatta sorsukat: a kommunizmus idején kisajátították tulajdonukat, lebontották takaros házaikat, és szeretettel meg gondosan művelt földjeikre tömbházak sokaságát építették. Nem csak vagyonuktól fosztották meg őket, hanem életmódjuktól, sokukat kilátástalanságba és elkeseredésbe kergetve. A későbbi változások pedig már szinte haszontalanná, értelmetlenné tették a hagyományos kertészkedő életvitelt. Mindezek ellenére a hóstáti szellemiség ma is él, fennmaradását és jobb megismerését pedig azok az emlékszobák is szolgálják, amelyeket vasárnap avattak fel istentisztelet és ünnepség keretében a Kétágú templom keleti, felújított tornyában. Ezúttal is bebizonyosodott a közösség ereje, amely segít a túlélésben és a reménység megtartásában.
Három éve merült fel az ötlet, hogy emlékszobát kellene kialakítani a hóstáti közösségnek, ahol kiállíthatnának emléktárgyakat, fényképeket, olyan munkaeszközöket, amelyek érzékeltetik és tükrözik ennek a régi kolozsvári közösségnek az életmódját, hagyományait. A Kétágú templom belső felújításánál használt állványzat faanyagát feldolgozták a keleti torony rendbehozatalánál, és így adódott az ötlet, hogy akkor használják ki a tornyot: három kis emeleti termet alakítottak ki, amelyek tegnaptól hivatalosan is a hóstáti emlékszobák szerepét töltik be. A Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség felajánlotta a helyet emlékszobáknak, hiszen a Kétágú templom, fennállása óta ezé a földész közösségé is. A kitartó munkával beteljesedett elképzelést tegnap ünnepelték meg, istentisztelet keretében.
“És ügyeljünk egymásra”
A zsidókhoz írt levél 10. részének 23-25. versét választotta igehirdetése alapjául Székely József lelkipásztor, hiszen a levél gondolata: tartsuk meg a reménység vallását, ügyeljünk egymásra, buzdítsuk egymást a szeretetre és jó cselekedetekre, s ne hagyjuk el gyülekezetünket, miként az egyeseknek szokása. Vegyes érzelmeket ébresztenek ezek a gondolatok, mondta beszédében Székely József: sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor a hóstátiak örömmel vonultak végig az utcán népviseletben, és jöttek a templomba. Az emlékezés azonban keserűséget is ébreszt, hiszen felmerül a kérdés, hogy hova lett az a sokaság, mi maradt belőle? A mai társadalom egyik dolga az emlékezés, és amikor a hóstátiakról emlékezünk, gondolnunk kell az üldözésekre, nélkülözésre, amelynek ez a közösség ki volt téve. Sokszor kellett nekik is menekülni, új életet kezdeni, és ilyenkor felmerül az emberben, hogy mit lehet megtartani, megmenteni. Vannak, akik mindenről lemondtak, úgy érezve, hogy az erdélyi kisebbségi sorsban nem lehet megtartani semmit – ők gyökertelenül élnek. Mások ellenben kitartottak, mivel a reménység hitvallását választották. Ezt tapasztalta a hóstátiaknál is, akik megpróbáltak és továbbra is megpróbálnak túlélni. Ezt szolgálják az emléktárgyak is, amelyeket sokan elhoztak az emlékszoba kialakítására, és amelyekhez valójában mind történetek kapcsolódnak személyekről, esetekről. Az emlékek megtartásához, hitünk megőrzéséhez azonban nagy szükségünk van a közösségre – hangsúlyozta Székely József lelkipásztor. Szükségünk van a hit megerősítésére a közösségen belül, aki kimarad a közösségből, lemarad valamiről. Fontos, hogy ne hanyagoljuk el a gyülekezeti közösséget, hogy ügyeljünk egymásra, hiszen ez az odafigyelés tarthatja meg a hóstáti, a kolozsvári, az erdélyi magyar közösséget.
Megvan a képességünk, hogy építkezzünk
Az istentiszteletet követően Bányai József ügyvéd ismertette a hóstáti emlékszobák kialakításának előzményeit, majd Magdó János főkonzul köszöntő beszéde hangzott el. A főkonzul Napóleont említette, aki megkérdezte külügyminiszterétől, hogy mit tegyen a magyarokkal. A külügyminiszter tanácsa pedig úgy hangzott, hogy vegye el egy nép múltját, és akkor azt tehet azzal a néppel, amit akar. Magdó János szerint a történelem utólag bizonyította, hogy ennek az elméletnek később is voltak követői bőven, többek között a kommunista rendszer idején, amikor a hóstátiaktól is elvették földjeiket, házaikat. Ez a közösség azonban értékmegőrző, hagyományápoló közösség volt mindég, élte a maga életét, beilleszkedve a város mindennapjaiba. A mai generáció dolga az építkezés, olyan világ megteremtése, amelyben a közösség meg tud maradni magyarnak. Ez a szép szó – földész – is azt igazolja, hogy a föld mellett az ész is megvan ahhoz, hogy építkezzünk és megmaradjunk – zárta beszédét a főkonzul.
“A Hóstát azonban nem halt meg”
Sipos Gábor előadása a kolozsvári Hóstátról szólt, a földész-közösség történetét foglalta össze. A régi kolozsvári városfalakon kívül létrejött peremnegyedek földműveléssel foglalkozó lakóinak életmódja sajátos közösségi tudatot is kialakított, büszkén vallották és vallják magukat mind a mai napig városi polgároknak, de ugyanakkor földészeknek is. A kolozsvári hóstátiak az elmúlt századokban földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, emellett a szőlőművelés meg a fuvarozás biztosította megélhetésüket. Piacra termelő parasztpolgároknak tekinthetők, akikben megvan a vállalkozási szellem és szívesen képezik tovább magukat. Viseletük stílusa hasonlít a 19. század eleji kisnemesi, polgári viselethez, 30-40 évvel ezelőtt a kolozsvári piac sajátos színfoltját jelentették a gyönyörű, tiszta viseletbe öltözött asszonyok. Ruhájuk cégtábal nélkül is jelezte az áru eredetét, és garantálta minőségét. A földészházak erőszakos bontásával az egész hóstáti közösség léte került veszélybe, a hagyományos kertészkedő életmód fenntarthatalanná vált. Az előadó szerint azonban a Hóstát nem halt meg: a sajátos értékrenddel, erős öntudattal rendelkező, hagyományit őrző közösség elnevezésévé vált, szellemisége pedig túlélte az életformaváltást és az élettér változását is. Az emlékszobák elhelyezése szokatlan egy múzeum számára – vélte Sipos Gábor, de hátha ezek lesznek egy nagyobb hóstáti emlékhely, például egy tájház magja.
Folyamatosan látogathatók az emlékszobák
Az ünnepségen közreműködött a Bethlen Gábor Földész Dalkör, Butyka Anna pedig elszavalta Reményik Sándor – Ahogy lehet című – versét. Ezt követően a templomot megtöltő közönség felvonult a toronyban helyet kapott emlékszobákhoz, amelyeket ünnepélyesen felavatott Magdó János főkonzul és Székely József lelkipásztor. A három, emeleti kis helyiségben régi bútorokat, berendezési tárgyakat, fényképeket, falvédőket, népi viseletet helyeztek el, az utolsó emeleten pedig fényképkiállítást és Csép Sándornak a Hóstátról szóló filmjét lehet megtekinteni. Az emlékszobákat folyamatosan látogathatják majd az érdeklődők, hétközben kedden és csütörtökön az irodai idő alatt, mondta Székely József. Amennyiben csoportok lennének kíváncsiak a kiállításra, előzetes egyeztetés szükséges, a templom honlapján megtalálható ehhez minden adat és elérhetőség.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)2012. november 30.
Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)2013. április 12.
AKI HATALOMRA TÖR, SZOLGASÁGRA TÖR – Markó Bélával Kőrössi P. József beszélget
Markó Béla tizennyolc éven keresztül volt az RMDSZ elnöke, ez idő alatt két alkalommal is a román kormány miniszterelnök-helyettese – nem mellesleg költő –, 2011 februárjában nem indult újabb mandátumért a szövetségi elnökválasztáson. 2012 őszén, több alkalommal korareggeltől délig marosvásárhelyi irodájában faggattam.
- Amikor elkezded a politikusi pályát, a kiegyezések embere vagy, hiszel és bízol a kompromisszumos megoldásokban, alkatilag is olyan ember, aki tárgyal, empatikus, szeret és tud is belehelyezkedni a tárgyalófél helyzetébe. Az elmúlt öt-hat évben azonban hangnemet váltottál, radikalizálódtál. Hangsúlyozom, hogy ez nem a korábbihoz képest határozottabb fellépést jelenti, az addig is megvolt, hanem kifejezetten radikális megoldást kereső politikussá lettél, erre váltottál.
– Meglep, amit mondasz. Éppen ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy túlzott mérséklettel vádolnak, túlzott párbeszédpártisággal. Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy egyre határozottabban szólalok meg minden olyan esetben, amikor úgy érzem, ránk akarnak oktrojálni valamilyen véleményt, akár Magyarországról is. Az utóbbi időben mind konfrontatívabb a viszonyom az éppen kormányon lévőkkel, és ennek egyre inkább hangot is adok. Ez így van. Féltem azt, amit eddig felépítettünk. Azzal a politikai eszköztárral, amelyet az RMDSZ választott magának – és ebben a választásban nekem is szerepem volt –, történelmileg is minden előzmény nélkül értünk el fontos eredményeket.Lehetséges egyfajta radikalizmus, ami a célokat illeti, és lehetséges egy másik, ami a használható eszköztárat illeti. Az RMDSZ az eszközeiben sohasem volt radikális, ha ez alatt azt értjük, hogy ne politikai tárgyalással, egyezkedéssel, politikai kompromisszumok révén próbáljunk eredményt elérni, hanem erődemonstrációval, el egészen az ultraradikális, vagyis erőszakos föllépésig. Persze, erődemonstrációra is vállalkoztunk, amikor szükségesnek láttuk. Tüntetést szerveztünk, aláírásokat gyűjtöttünk. De akik az elmúlt évek során radikálisabb fellépést kértek számon rajtunk, ha nem is mondják ki, többnyire kurdokra, csecsenekre vagy akár koszovói albánokra gondolnak. Bevallom, el nem tudom képzelni amai Európában, hogy valaki józan ésszel erre a következtetésre jut. Már-már parodisztikusnak tartom: ülünk a kocsmaasztalnál, és néhány pohár bor után arról ábrándozunk, hogy lőni kellene, vagy robbantani. –
- Magyar politikus eddig talán nem jut, inkább más érdekek vannak a háttérben.
– Politikusok általában nem jutnak eddig, de egyik-másik politikus nyilatkozataiból lehetne idézni az elmúlt huszonvalahány esztendőből, amikor burkoltan erre utal. Az a szólásmondás jut eszembe, hogy: fogjuk meg, és vigyétek. Értsünk egyet abban, hogy így kellene csinálni, aztán majd csináljátok ti. Ami viszont a célokat illeti, valóban radikális vagyok, és azt hiszem, hogy ez volt az én politikusi helyzetemnek és politikai kapcsolataimnak a mindenkori paradoxona. Az MDF-fel, amikor még a saját ideológiai arcát kereste, jól kijöttem, mert egyúttal az eljövendő Magyarország helyét is kereste, és sok volt a személyes kapcsolat. Másrészt pedig az MDF-esek többsége nem politikai érdekből építette a határon túli magyarokkal a kapcsolatot, hanem – bár a politikában nem szabad ilyet mondani – őszintén próbáltak velünk együtt megoldást találni, és ez kellő alap volt akkor is, ha számos dologban nem értettünk egyet. Én az MDF egyik nagy hibáját abban látom, hogy amikor visszanyúltak a történelemhez, lehorgonyoztak a két világháború közti időszaknál. Ha már múltbéli támaszokat kerestek, sokkal hasznosabb lett volna a Deák Ferenc-i hagyományokhoz vagy akár 1848 üzenetéhez visszamenni. Én elfelejtettem volna a két világháború közti politikát a helyükben, vagy erős kritikával közelítettem volna meg. Antall József szándékai, ami a külpolitikai építkezést, Magyarország európai elfogadtatását vagy a határon túli magyar közösségek támogatási rendszerének kiépítését illeti, mind fontosak voltak, és azt hiszem, Antall a külpolitikában helyes úton járt. Nem tagadom, hogy a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, az eszközök dolgában, ha nem is mindig jól, mert voltak éles nézetkülönbségeink, általában jobban megértettem magam, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal. Ők egyértelműen támogatták a párbeszédet a szomszéd népekkel, a kétoldalú kapcsolatok minél teljesebb kiaknázását, az adott országok politikájába való integrálódást, a parlamenti eszközök, és ha lehetséges, a kormányzati eszközök használatát. Abban volt köztünk véleménykülönbség, hogy mennyire élesen, mennyire karcosan kell, például Európában, fogalmaznunk ezzel kapcsolatban. Sokszor lehettek volna jóval határozottabbak. De abban, hogy tárgyalásra, párbeszédre és politikai nyomásgyakorlásra kell építeni a szomszéd országokkal a kapcsolatot, így kell átrendezni az ottani magyar közösségek helyzetét, egyetértettünk. A jobboldalon viszont nem érzékeltem, hogy ezt komolyan vennék. Nem szívesen fogalmazok úgy, hogy jobboldal, baloldal. Azt gondolom, hogy ezek csak munkamódszerek. Máig nincsenek koherens jobboldali és baloldali programok. Magyarországon sincsenek, és Romániában sincsenek. A jobboldal irányából, konzervatív irányból – és most nem gazdaságpolitikai kérdésekről beszélek, és nem arról, hogy együttműködünk-e a Duna szabályozásában vagy autópálya-építésben, hanem a magyarság kérdéséről – az MDF a maga módján próbált tárgyalni a szomszédos államokkal. De konzervatív oldalon szerintem mindenki más kilátástalannak vagy érdektelennek tartotta, hogy tárgyalásokkal rendezzük ezeket a kérdéseket, én legalábbis komoly szándékkal nem találkoztam. És ez máig megfigyelhető Szlovákia viszonylatában, de Románia viszonylatában is. Az én mérsékeltnek tekinthető koncepciómat valóban inkább a baloldali-liberális kormányok támogatták. Ugyanakkor a célok tekintetében nem feltétlenül értettünk egyet a baloldali-liberális politikusokkal. Ebben én sokkal radikálisabb vagyok, mint akik liberális szemszögből közelítik meg az etnikai közösségek problémáit, és úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok kiteljesítésével ez a kérdés is fokozatosan megoldódik, tompulnak a szembenállások. Én ebben nem hiszek. Amennyiben érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, annak természetesen jelentős fájdalomcsillapító hatása is lehet, és ez is fontos, de ami a célokat illeti, másképpen gondolkodom. Van, aki kétkedve hallgatja ilyenkor, amit mondok, pontosan azért, mert a fejekben összekeverednek az eszközök és a célok, de én tényleg azt gondolom, hogy az igazi megoldás Erdély külön státusa lenne, és ezen belül a magyarság külön státusa, beleértve a magyar többségű régiók külön autonómiáját is.
- Közigazgatásilag gondolod?
- Közigazgatásilag minél szélesebb és minél stabilabb autonómiákra lenne szükség. Az egy másik kérdés, én is látom, hogy Erdélyben nem szálazhatók szét, nem válogathatók szét az etnikumok úgy, hogy exkluzív – kizárólag magyar vagy román – autonómiák jöjjenek létre. A Székelyföldön is élnek románok, másutt is élnek magyarok, de hogy olyan típusú autonómiákra lenne szükség, amelyeken belül egyenjogúak ezek az etnikumok – kultúrák, nyelvek –, az biztos. Senki sem tud igazán elfogadható érvet felhozni arra, hogy ez miért nem megoldás, és miért kell nekem elfogadnom itt Erdélyben, hogy a román nyelvnek, a román kultúrának, a román identitásnak az én nyelvemhez, kultúrámhoz, identitásomhoz képest mindig elsőbbsége, előjoga van. Sem történelmi, sem politikai, sem államjogi, sem másfajtaérvekkel nem tudja senki megmagyarázni, hogy ezt nekem miért kellene elfogadnom. Az a liberális megközelítés, hogy az egyéni jogok kiteljesítésével ezek a gondok megoldódnak, ott hibádzik, hogy mi Romániában ebben a pillanatban nemzetállamban élünk, és Magyarország is nemzetállam. Tehát vannak kollektív jogok ebben az országban, ezek a kollektív jogok a román többség kollektív jogai, és rendkívül kemények. Ha liberális megközelítésben valaki azt javasolja, hogy ezt bontsuk le, és utána beszéljünk arról, hogy az egyéni jogok alapján felépítünk valami mást, arról vitatkozhatunk. De az nem működik, hogy tényként fogadjam el az országon belüli status quo-t, és csak azon dolgozzam, hogy az egyéni jogaink kiteljesedjenek. A lényeg az, hogy egyetértek a legradikálisabb elképzelésekkel is, amennyiben ez azt jelenti, hogy teljes körű jogokat adunk a magyaroknak, és teljes mértékben tiszteletben tartjuk a románok jogait Erdélyben bárhol.
- Gálfalvi Gyuriék házának kapujában 1989 legvégén, talán forradalmi hevületben, azt mondtad, minden megváltozik. Gyuri a maga szkepszisével, tapasztalatával próbált meggyőzni arról, hogy nem változik semmi. És te ezt nem fogadtad el. Most már mintha te is megtapasztaltad volna, hogy semmi sem változott, és semmi sem változik. Tehát radikálisabb eszközökre van szükség. Keserűséget is érzek egy ideje a hangodban. A románokkal csak addig lehet együttműködni, amíg ők a saját érdekeiket látják, amint a román érdekkel szembe menni látszanak az események, akkor kiszállnak. De ki az, melyik nemzet az, amelyik hasonló helyzetben, hasonló történelmi múlttal maga mögött nem így cselekedne?! Sokat nem változott a román–magyar viszony, Románia arról, hogy nemzetállamként definiálja magát, nem hajlandó lemondani, sőt ma ez már nem is lehet tárgyalási alap, hiszen az RMDSZ most éppen nem kormányzati tényező.
– Van bennem csalódottság, de nem szójátéknak szánom, amikor azt mondom, hogy nem a közelmúltban csalódtam, hanem a jövőben. Azt hiszem, eleve bennem volt a hiba, amikor én magam is úgy szemléltem a történelmet, hogy lehetséges a folyamatos és visszafordíthatatlan előrehaladás. Ebben egy ideje már nem hiszek. Ma már félek attól, hogy amit felépítettünk, hamar lebontható. Hiába alakítottunk ki 1989 után az azelőttiekhez képest – és nemcsak a Ceaușescu-korszakhoz képest, hanem mindenhez, ami az első világháború után volt – új helyzetet, hiába építettünk fel olyan anyanyelvű oktatási rendszert, amilyen Trianon óta sohasem volt Romániában, ha ez is ugyanolyan könnyen lebontható, mint ahogy széthordták azt, ami az ötvenes évek elején – a szovjet kirakatpolitika részeként, szovjet mintára és szovjet utasításra – működött. Gyorsan szétszedték, az önálló egyetemünket is elvették, illetve egyesítették a román egyetemmel. Ehhez képest mi 1989 után fontos jogokat vívtunk ki, alkotmányba, törvénybe foglaltuk ezeket, kiterjedt intézményrendszert építettünk föl. Soha nem volt olyan stabil törvényes keret az anyanyelvhasználatban, mint amelyet 2001-ben elfogadtattunk. Ez 20 százalék fölött hivatalos jogokat ad a magyar nyelvnek. Legalább ennyire fontos, hogy ez a több mint két évtized a korábbihoz képest teljesen új román–magyar viszonyt hozott az országon belül. Számos helyzetben a magyarok valóban lerázták magukról a másodrendűséget, és a románok egyenlő partnereivé válhattak. Ehhez hozzájárult, hogy történelmileg is minden előzmény nélkül az erdélyi magyarság az RMDSZ által képviselte magát a különböző román kormányokban. Miniszterelnök-helyettesünk volt, más vezető tisztségviselőink voltak. A kommunizmus első korszakában ugyan voltak magyar vezetők, csakhogy most mindezt választások útján értük el. Ezeket az embereket a magyarok küldték Bukarestbe, magyarok választották meg őket képviselőnek, szenátornak. Ebből a szempontból nincsen bennem keserűség. Ma is mondogatják, hogy Románia európai uniós felvételét jobban ki kellett volna használni. Maximálisan kihasználtuk. Magyarországon is motyognak, suttognak itt-ott olyasmit, hogy Románia fölvétele előtt kérni kellett volna Székelyföld autonómiáját. Kérni lehetett volna, de nem kaptuk volna meg. A falig mentünk el az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat kérdésében. És ebben az európai integrációs kényszer valóban segített. Ismerve belülről aromán politikát, a maximumot hoztuk ki. Nem szeretem, amikor máshol mondják meg, hogy mit lehetett volna, és mit nem. A románok nem léptek volna be az Európai Unióba, ha valaki a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején feltételül szabja nekik az autonómiát.
– A te retorikádban Tőkés kihívásainak van-e szerepe? Ő kezdettől fogva folyamatosan provokál téged. Szemtanúktól tudom, gyakran előfordul, hogy az „előszobában” mézes-mázas, kedves, szinte már hízelgő, majd amikor kiléptek a sajtóképviselői elé, azonnal megváltozik, tücsköt-bogarat rád olvas. Erre talán az ő személyiségi zavara a magyarázat, annak az oka pedig az, hogy az ő ambíciói egy sértett ember ambíciói. De a lényeg, hogy sokszor érezhető úgy – és ezt nem csak a magam nevében mondom, sokan beszélgetünk erről –, hogy a te retorikádat befolyásolja, gyakran meg is határozza az ő kihívása. Van-e ebben részedről tudatosság, szándékosság, vagy csak kívülről látszik így?
– Persze. Minden megszólalás egyben viszonyulás is. Ami a hangom radikalizálódását illeti, ha van ilyen, az utóbbi egy-két évben többek közt azzal is magyarázható, hogy letettem egy nagy nyűgöt, ugyanakkor a felelősséget is átadtam másnak, nem vagyok az RMDSZ elnöke. Egy ilyen szervezet elnökeként, készséggel elismerem, sosem vagy teljesen a magad ura. Akik hatalomra törnek, nem tudják, hogy tulajdonképpen szolgaságra törnek.
- Minden esetben?
– A diktatúrában a legfőbb szolga maga a diktátor.
- Minek a szolgája?
– A saját hatalmának a szolgája. Azt meg kell tartani, annak érdekében cselekszik. Nem igaz, hogy a diktátor kénye-kedve szerint cselekszik. Sohasem cselekszik úgy. A hatalom érdekében cselekszik, annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa. Szembemegy akár az elveivel, szembemegy az álmaival is. De ne sajnáljuk a diktátort. A hatalom gúzsbaköt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy. A hatalomszerep, alakoskodás, folyamatos maszk. Ezzel nincsen mit tenni, ez így igaz, és ez rám is vonatkozott. Megpróbáltam őszinte lenni, mindig meggyőződéssel cselekedtem. Állítom, hogy maga a hatalom nem érdekelt, de eszközként én is éltem vele bizonyos közösségi célok megvalósításához. Az is igaz, hogy feladtam magamból sok mindent, igazodtam a közösségi elvárásokhoz, tompítottam a hangomat, nem mindig ütöttem vissza, ha ütöttek. Az RMDSZ elnökeként mindig szembekerültem egy másik véleménnyel, és ennek megtestesítője a leggyakrabban Tőkés László volt. Ez sokszor meghatározta az én megnyilatkozásaimat is, és, ennek a fordítottja is igaz. Rég nem vagyok az RMDSZ elnöke, de még mindig velem van baja, velem harcol, továbbra is én vagyok az ellenfele. Ebben van is igazság, mert hosszú időn át mégiscsak én képviseltem egy koncepciót, és ha megszólaltam, ha mondtam valamit, az válasz is volt, akkor is, ha nem az volt a szándékom, hogy neki válaszoljak.
– Kelemen Hunor az RMDSZ új elnöke. Kell-e neki új irányban gondolkodnia? Ahhoz, hogy akkora súlya legyen a romániai politikai életben – és a magyarországiban –,mint neked volt, és van még, hogy karakteres erőt vigyen a romániai magyar politizálásba, meg kell-e tagadnia, ami eddig történt?
– Kelemen Hunornak ebben a pillanatban az egyik nagy dilemmája az lehet, hogy állandóan Markó Bélához hasonlítják. Komoly jellempróba, hogy ezt elviselje, hogy mit tud kezdeni ezzel a teherrel. Ugyanakkor rendkívül rossz döntés lenne, ha Kelemen Hunor vagy az RMDSZ új vezetősége úgy próbálna ettől a vádtól szabadulni, hogy egyúttal megszabadul a mögöttünk lévő esztendőktől. Az RMDSZ azáltal van, az adja a súlyát és erejét, hogy ott van mögöttünk ez a huszonvalahány esztendő. Ezért szavaznak ránk, és nem szavaznak az új pártokra. Hiába hoz létre a Fidesz időről időre új pártot Tőkés László segítségével, aki úgy váltogatja a pártokat, mint más az alsóneműjét. Az emberek arra a küzdelemre szavaznak, arra a múltra, amelyet az RMDSZ képvisel, ezt a múltat újból és újból föl kellene használni. Nem véletlen, hogy Tőkés László összevissza kapálózik, összevissza hadakozik, és eposzi nyilatkozatsorozatot ír. Az sem véletlen, hogy csak nagy ritkán veszek róla tudomást, többnyire elhajlok, mert a kettőnk párharcát nem akarom megint behozni a romániai magyar közélet erőterébe. Ő is nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ ma azon a magaslaton áll, legyünk őszinték, amelyet nem egyedül én, hanem közösen, az RMDSZ-t választó emberek együttépítettek föl. Az a vicc jut eszembe, valamikor a ko
munista időkből, hogy a pokolban különböző történelmi személyiségek, Napóleon, Hitler meg Mussolini és más, ilyen-olyandiktátorok, köztük Sztálin, szenvednek a mocsokban, magyarul a szarban. Napóleon nyakig, Hitlernek már a szájáig ér, de Sztálin csak derékig van benne. Kérdezik tőle a látogatók, magával mi van? Magának csak ennyi a bűne? Hát én a Lenin fején állok – mondja. Na ugye, a pokolban is számít, hogy kidobod a múltat, vagy ráállsz
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 15. szám.2013. október 23.
1956. október 23. tanulságai
A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugá- rozta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit! A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!
A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté Égalité Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.
A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19-század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásubban, hatásosabban és hosszabban mint francia mestereik.
Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, románok és a magyarok. Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?
Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett őket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek, ki mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet mint nálunk!
S mi történt 1956 október 23-án? Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956 október 23-án következett be!
Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!
Dr. Pungur József
Erdély.ma